Szent Benedek Regulája
IV. Quae sunt instrumenta bonorum operum
1 In primis Dominum Deum diligere ex toto corde, tota anima, tota virtute.
2 Deinde proximum tamquam seipsum.
3 Deinde non occidere.
4 Non adulterare.
5 Non facere furtum.
6 Non concupiscere.
7 Non falsum testimonium dicere.
8 Honorare omnes homines,
9 et quod sibi quis fieri non vult, alio ne faciat.
10 Abnegare semetipsum sibi ut sequatur Christum.
11 Corpus castigare.
12 Delicias non amplecti.
13 Ieiunium amare.
14 Pauperes recreare.
15 Nudum vestire,
16 infirmum visitare.
17 Mortuum sepelire.
18 In tribulatione subvenire.
19 Dolentem consolari.
20 Saeculi actibus se facere alienum.
21 Nihil amori Christi praeponere.
22 Iram non perficere.
23 Iracundiae tempus non reservare.
24 Dolum in corde non tenere.
25 Pacem falsam non dare.
26 Caritatem non derelinquere.
27 Non iurare ne forte periuret.
28 Veritatem ex corde et ore proferre.
29 Malum pro malo non reddere.
30 Iniuriam non facere, sed et factas patienter sufferre.
31 Inimicos diligere.
32 Maledicentes se non remaledicere, sed magis benedicere.
33 Persecutionem pro iustitia sustinere.
34 Non esse superbum.
35 Non vinolentum.
36 Non multum edacem.
37 Non somnulentum.
38 Non pigrum.
39 Non -f. 9v- murmuriosum.
40 Non detractorem.
41 Spem suam Deo committere.
42 Bonum aliquid in se cum viderit, Deo adplicet, non sibi; 43 malum vero semper a se factum sciat et sibi reputet.
44 Diem iudicii timere.
45 Gehennam expavescere.
46 Vitam aeternam omni concupiscentia spiritali desiderare.
47 Mortem cotidie ante oculos suspectam habere.
48 Actus vitae suae omni hora custodire.
49 In omni loco Deum se respicere pro certo scire.
50 Cogitationes malas cordi suo advenientes mox ad Christum adlidere et seniori spiritali patefacere.
51 Os suum a malo vel pravo eloquio custodire.
52 Multum loqui non amare.
53 Verba vana aut risui apta non loqui.
54 Risum multum aut excussum non amare.
55 Lectiones sanctas libenter audire.
56 Orationi frequenter incumbere.
57 Mala sua praeterita cum lacrimis vel gemitu cotidie in oratione Deo confiteri, 58 de ipsis malis de cetero emendare.
59 Desideria carnis non efficere.
60 Voluntatem propriam odire.
61 Praeceptis abbatis in omnibus oboedire, etiam si ipse aliter _quod absit!_ agat, memores illud dominicum praeceptum: Quae dicunt facite, quae autem faciunt facere nolite.
62 Non velle dici sanctum antequam sit, sed prius esse quod verius dicatur.
63 Praecepta Dei factis cotidie adimplere.
64 Castitatem amare.
65 Nullum odire.
66 Zelum non habere.
67 Invidiam non exercere.
68 Contentionem non amare.
69 Elationem fugere.
70 Et seniores venerare.
71 Iuniores diligere.
72 In Christi amore pro ini -f. 10r- micis orare.
73 Cum discordante ante solis occasum in pacem redire.
74 Et de Dei misericordia numquam desperare.
75 Ecce haec sunt instrumenta artis spiritalis.
76 Quae cum fuerint a nobis die noctuque incessabiliter adimpleta et in die iudicii reconsignata, illa merces nobis a Domino recompensabitur quam ipse promisit.
77 Quod oculus non vidit nec auris audivit, quae praeparauit Deus his qui diligunt illum.
78 Officina vero ubi haec omnia diligenter operemur claustra sunt monasterii et stabilitas in congregatione.
V. De oboedientia
1 Primus humilitatis gradus est oboedientia sine mora. 2 Haec convenit his qui nihil sibi a Christo carius aliquid existimant. 3 Propter servitium sanctum quod professi sunt seu propter metum gehennae vel gloriam vitae aeternae, 4 mox aliquid imperatum a maiore fuerit, ac si divinitus imperetur moram pati nesciant in faciendo. 5 De quibus Dominus dicit: Obauditu auris oboedivit mihi. 6 Et item dicit doctoribus: Qui vos audit me audit. 7 Ergo hii tales, relinquentes statim quae sua sunt et voluntatem propriam deserentes, 8 mox exoccupatis manibus et quod agebant imperfectum relinquentes, vicino oboedientiae pede iubentis vocem factis sequuntur, 9 et veluti uno momento praedicta magistri iussio et perfecta discipuli opera, in velocitate timoris Dei, ambae res communiter citius explicantur. 10 Quibus ad vitam aeternam gradiendi amor incumbit, 11 ideo angustam viam arripiunt _unde Dominus dicit: Angusta via est quae ducit ad vitam 12 ut non suo arbitrio viventes vel desideriis suis et voluptatibus oboedientes, sed ambulantes alieno iudicio et imperio, in coenobiis degentes abbatem sibi praeesse desiderant. 13 Sine dubio hii tales illam Domini imitantur sententiam qua dicit: Non veni facere voluntatem meam, sed eius qui misit me.
14 Sed haec ipsa oboedientia tunc acceptabilis erit Deo et dulcis hominibus, si quod iubetur non trepide, non tarde, non tepide, aut cum murmurio vel cum responso nolentis efficiatur, 15 quia oboedientia quae maioribus praebetur Deo exhibetur ipse enim dixit: Qui vos audit me audit.
16 Et cum bono animo a discipulis praeberi oportet, quia hilarem datorem diligit Deus. 17 Nam, cum malo animo si oboedit discipulus et non solum ore sed etiam in corde si murmuraverit, 18 etiam si impleat iussionem, tamen acceptum iam non erit Deo qui cor eius respicit murmurantem, 19 et pro tali facto nullam consequitur gratiam; immo poenam murmurantium incurrit, si non cum satisfactione emendaverit.
VI. De taciturnitate
1 Faciamus quod ait propheta: Dixi: Custodiam vias meas, ut non delinquam in lingua mea. Posui ori meo custodiam. Obmutui et humiliatus sum et silui a bonis. 2 Hic ostendit propheta, si a bonis eloquiis interdum propter taciturnitatem debet taceri, quanto magis a malis verbis propter poenam peccati debet cessari. 3 Ergo, quamvis de bonis et sanctis et aedificationum eloquiis, perfectis discipulis propter taciturnitatis gravitatem rara loquendi concedatur licentia, 4 quia scriptum est: In multiloquio non effugies peccatum, 5 et alibi: Mors et vita in manibus linguae. 6 Nam loqui et docere magistrum condecet, tacere et audire discipulum convenit.
7 Et ideo, si qua requirenda sunt a priore, cum omni humilitate et subiectione reverentiae requirantur. 8 Scurrilitates vero vel verba otiosa et risum moventia aeterna clausura in omnibus locis damnamus et ad talia eloquia discipulum aperire os non permittimus.
VII. De humilitate
1 Clamat nobis scriptura divina, fratres, dicens: Omnis qui se exaltat humiliabitur et qui se humiliat exaltabitur. 2 Cum haec ergo dicit, ostendit nobis omnem exaltationem genus esse superbiae. 3 Quod se cavere propheta indicat dicens: Domine, non est exaltatum cor meum neque elati sunt oculi mei, neque ambulavi in magnis neque in mirabilibus super me. 4 Sed quid si non humiliter sentiebam, si exaltavi animam meam?_ sicut ablactatum super matrem suam, ita retribues in animam meam.
5 Unde, fratres, si summae humilitatis volumus culmen adtingere et ad exaltationem illam caelestem ad quam per praesentis vitae humilitatem ascenditur volumus velociter pervenire, 6 actibus nostris ascendentibus scala illa erigenda est quae in somnio Iacob apparuit, per quam ei descendentes et ascendentes angeli monstrabantur. 7 Non aliud sine dubio descensus ille et ascensus a nobis intellegitur nisi exaltatione descendere et humilitate ascendere. 8 Scala vero ipsa erecta nostra est vita in saeculo, quae humiliato corde a Domino erigatur ad caelum. 9 Latera enim eius scalae dicimus nostrum esse corpus et animam, in qua latera diversos gradus humilitatis vel disciplinae evocatio divina ascendendo inseruit.
10 Primus itaque humilitatis gradus est si, timorem Dei sibi ante oculos semper ponens, oblivionem omnino fugiat 11 et semper sit memor omnia quae praecepit Deus, ut qualiter et contemnentes Deum gehenna de peccatis incendat et vita aeterna quae timentibus Deum praeparata est animo suo semper evolvat. 12 Et custodiens se omni hora a peccatis et vitiis, id est cogitationum, linguae, manuum, pedum vel voluntatis propriae sed et desideria carnis, 13 aestimet se homo de caelis a Deo semper respici omni hora et facta sua omni loco ab aspectu divinitatis videri et ab angelis omni hora renuntiari.
14 Demonstrans nobis hoc propheta, cum in cogitationibus nostris ita Deum semper praesentem ostendit dicens: Scrutans corda et renes Deus; 15 et item: Dominus nouit cogitationes hominum; 16 et item dicit: Intellexisti cogitationes meas a longe; 17 et: Quia cogitatio hominis confitebitur tibi. 18 Nam ut sollicitus sit circa cogitationes suas perversas, dicat semper utilis frater in corde suo: Tunc ero inmaculatus coram eo si observavero me ab iniquitate mea.
19 Voluntatem vero propriam ita facere prohibemur cum dicit scriptura nobis: Et a voluntatibus tuis avertere. 20 Et item rogamus Deum in oratione ut fiat illius voluntas in nobis. 21 Docemur ergo merito nostram non facere voluntatem cum cavemus illud quod dicit sancta scriptura: Sunt viae quae putantur ab hominibus rectae, quarum finis usque ad profundum inferni demergit, 22 et cum item pavemus illud quod de neglegentibus dictum est: Corrupti sunt et abominabiles facti sunt in voluntatibus suis.
23 In desideriis vero carnis ita nobis Deum credamus semper esse praesentem cum dicit propheta Domino: Ante te est omne desiderium meum. 24 Cavendum ergo ideo malum desiderium quia mors secus introitum delectationis posita est. 25 Unde scriptura praecepit dicens: Post concupiscentias tuas non eas.
26 Ergo si oculi Domini speculantur bonos et malos 27 et Dominus de caelo semper respicit super filios hominum, ut videat si est intellegens aut requirens Deum, 28 et si ab angelis nobis deputatis cotidie die noctuque Domino factorum nostrorum opera nuntiantur, 29 cavendum est ergo omni hora, fratres, sicut dicit in psalmo propheta, ne nos declinantes in malo et inutiles factos aliqua hora aspiciat Deus 30 et, parcendo nobis in hoc tempore quia pius est et exspectat nos converti in melius, ne dicat nobis in futuro: Haec fecisti et tacui.
31 Secundus humilitatis gradus est si propriam quis non amans voluntatem desideria sua non delectetur implere, 32 sed vocem illam Domini factis imitetur dicentis: Non veni facere voluntatem meam, sed eius qui me misit. 33 Item dicit scriptura: Voluntas habet poenam et necessitas parit coronam.
34 Tertius humilitatis gradus est ut quis pro Dei amore omni oboedientia se subdat maiori, imitans Dominum, de quo dicit apostolus: Factus oboediens usque ad mortem.
35 Quartus humilitatis gradus est si, in ipsa oboedientia duris et contrariis rebus vel etiam quibuslibet inrogatis iniuriis, tacite conscientia patientiam amplectatur 36 et sustinens non lassescat vel discedat, dicente scriptura: Qui perseveraverit usque in finem, hic salvus erit; 37 item: Confortetur cor tuum et sustine Dominum. 38 Et ostendens fidelem pro Domino universa etiam contraria sustinere debere, dicit ex persona sufferentium: Propter te morte adficimur tota die, aestimati sumus ut oves occisionis. 39 Et securi de spe retributionis divinae subsecuntur gaudentes et dicentes: Sed in his omnibus superamus propter eum qui dilexit nos. 40 Et item alio loco scriptura: Probasti nos, Deus, igne nos examinasti sicut igne examinatur argentum; induxisti nos in laqueum; posuisti tribulationes in dorso nostro. 41 Et ut ostendat sub priore debere nos esse, subsequitur dicens: Imposuisti homines super capita nostra. 42 Sed et praeceptum Domini in adversis et iniuriis per patientiam adimplentes, qui percussi in maxillam praebent et aliam, auferenti tunicam dimittunt et pallium, angarizati miliario vadunt duo, 43 cum Paulo apostolo falsos fratres sustinent et persecutionem sustinent et maledicentes se benedicent.
44 Quintus humilitatis gradus est si omnes cogitationes malas cordi suo advenientes vel mala a se absconse commissa per humilem confessionem abbatem non celaverit suum. 45 Hortans nos de hac re scriptura dicens: Revela ad Dominum viam tuam et spera in eum. 46 Et item dicit: Confitemini Domino quoniam bonus, quoniam in saeculum misericordia eius. 47 Et item propheta: Delictum meum cognitum tibi feci et iniustitias meas non operui. 48 Dixi: Pronuntiabo adversum me iniustias meas Domino, et tu remisisti impietatem cordis mei.
49 Sextus humilitatis gradus est si omni vilitate vel extremitate contentus sit monachus, et ad omnia quae sibi iniunguntur velut operarium malum se iudicet et indignum, 50 dicens sibi cum propheta: Ad nihilum redactus sum et nescivi, ut iumentum factus sum apud te et ego semper tecum.
51 Septimus humilitatis gradus est si omnibus se inferiorem et viliorem non solum sua lingua pronuntiet, sed etiam intimo cordis credat affectu, 52 humilians se et dicens cum propheta: Ego autem sum uermis et non homo, opprobrium hominum et abiectio plebis. 53 Exaltatus sum et humiliatus et confusus. 54 Et item: Bonum mihi quod humiliasti me, ut discam mandata tua.
55 Octavus humilitatis gradus est si nihil agat monachus, nisi quod communis monasterii regula vel maiorum cohortantur exempla.
56 Nonus humilitatis gradus est si linguam ad loquendum prohibeat monachus et, taciturnitatem habens, usque ad interrogationem non loquatur, 57 monstrante scriptura quia in multiloquio non effugitur peccatum, 58 et quia vir linguosus non dirigitur super terram.
59 Decimus humilitatis gradus est si non sit facilis ac promptus in risu, quia scriptum est: Stultus in risu exaltat vocem suam.
60 Undecimus humilitatis gradus est si, cum loquitur monachus, leniter et sine risu, humiliter cum gravitate vel pauca verba et rationabilia loquatur, et non sit clamosus in voce, 61 sicut scriptum est: Sapiens verbis innotescit paucis.
62 Duodecimus humilitatis gradus est si non solum corde monachus sed etiam ipso corpore humilitatem videntibus se semper indicet, 63 id est in opere Dei, in oratorio, in monasterio, in horto, in via, in agro vel ubicumque sedens, ambulans vel stans, inclinato sit semper capite, defixis in terram aspectibus, 64 reum se omni hora de peccatis suis aestimans iam se tremendo iudicio repraesentari aestimet, 65 dicens sibi in corde semper illud quod publicanus ille evangelicus fixis in terram oculis dixit: Domine, non sum dignus, ego peccator, levare oculos meos ad caelos. 66 Et item cum propheta: Incurvatus sum et humiliatus sum usquequaque.
67 Ergo, his omnibus humilitatis gradibus ascensis, monachus mox ad caritatem Dei perveniet illam quae perfecta foris mittit timorem, 68 per quam universa quae prius non sine formidine observabat absque ullo labore velut naturaliter ex consuetudine incipiet custodire, 69 non iam timore gehennae, sed amore Christi et consuetudine ipsa bona et delectatione virtutum. 70 Quae Dominus iam in operarium suum mundum a vitiis et peccatis Spiritu Sancto dignabitur demonstrare.
4. Melyek a jócselekedet eszközei
4.1 Először is: szeresd az Úristent, teljes szívből, teljes lélekből és teljes erődből (Mk 12, 30; Lk 10, 27).
4.2 Aztán felebarátodat, mint önmagadat (Mk 12, 31; Lk 10, 28).
4.3 Továbbá: ne ölj.
4.4 Házasságot ne törj.
4.5 Ne lopj.
4.6 Bűnös vágyaid ne legyenek.
4.7 Hamis tanúságot ne szólj (Mt 19, 18 sk; Lk 18, 20, Kiv 20, 27, Róm 13, 9).
4.8 Tisztelj minden embert (Pét 2, 17).
4.9 És amit nem kívánsz magadnak, te se tedd másnak (Mt 7, 12, Tób 4, 16).
4.10 Tagadd meg magadat, vagy kövessed Krisztust (Mt 16, 24; Lk 9, 9, 23)
4.11 Testedet sanyargasd. (1 Kor 9, 27).
4.12 Élvezeteknek ne add magad.
4.13 Szeresd a böjtöt.
4.14 Új erőre segítsd a szegényeket.
4.15 Ruházd a mezíteleneket.
4.16 Látogasd a betegeket (Mt 25, 36).
4.17 Temesd el a halottakat.
4.18 Légy segítségére a szorult helyzetben levőknek.
4.19 Vigasztald a szenvedőket.
4.20 Tartsd távol magad a világ cselekedeteitől.
4.21 Semmit elébe ne tégy Krisztus szeretetének.
4.22 Ne engedd kitörni haragodat.
4.23 Ne légy haragtartó (Péld 12, 20).
4.24 Csalárdságot ne ápolj szívedben.
4.25 Ne adj színlelt békecsókot.
4.26 A szeretet gyakorlását el ne hagyd.
4.27 Ne esküdözzél, hogy esetleg hamisan ne esküdjél (Mt 5, 34).
4.28 Szíved és szád mindig igazat mondjon.
4.29 A rosszat rosszal ne viszonozd.
4.30 Méltánytalanságot ne tégy; ha pedig veled szemben követték el, békén tűrd el.
4.31 Szeresd ellenségeidet (Mt 5, 44; Lk 6, 23).
4.32 Ne szidalmazd aokat, aki téged szidalmaznak, hanem inkább áldjad őket (Lk 6, 28; 1 Kor 4, 12).
4.33 Az igazságért az üldözést is viseld el.
4.34 Ne légy gőgös.
4.35 Ne légy iszákos (Tit 1, 7).
4.36 Ne légy falánk.
4.37 Ne légy álomszuszék.
4.38 Ne légy rest (Róm 12, 11).
4.39 Se zúgolódó.
4.40 Se rágalmazó (Bölcs 1, 11).
4.41 Vesd reményedet Istenbe.
4.42 Ha valami jót látsz magadban, Istennek tulajdonítsd, ne magadnak.
4.43 A rosszat ellenben mindig ismerd el magad tettének és magadat okold.
4.44 Félj az ítélet napjától.
4.45 Rettegj a pokoltól.
4.46 Teljes lelki vággyal kívánd az örök életet.
4.47 A halál naponként ott álljon a szemed előtt.
4.48 Életed tetteire minden órában ügyelj.
4.49 Légy meggyőződve arról, hogy Isten mindenütt figyel rád.
4.50 A szívedben felbukkanó rossz gondolatokat csapd azonnal Krisztushoz, és tárd fel őket a lelki atya előtt.
4.51 Őrizd meg ajkadat a hitvány és gonosz beszédtől.
4.52 Ne szeresd a sok beszédet.
4.53 Ne mondj hiábavaló vagy nevetésre ingerlő szavakat.
4.54 A sok vagy túlzó nevetést ne kedveld.
4.55 A szent olvasmányokat örömmel olvasd.
4.56 Gyakran borulj le az imádság alatt.
4.57 Múltad bűneit könnyek és fohászkodások közt minden nap valld meg imádságaidban Istennek.
4.58 Hibáidból pedig a jövőben javulj meg.
4.59 Ne elégítsd ki a test kívánságait (Gal 5, 16).
4.60 Gyűlöld saját akaratodat.
4.61 Az apát parancsainak mindenben engedelmeskedj, mégha ő maga - mitől Isten mentsen -, másként cselekednék is, megemlékezvén mindig az Úr parancsáról: "Amiket mondanak, tegyétek meg; de amiket cselekszenek, ne cselekedjétek" (Mt 23, 3).
4.62 Ne kívánd, hogy szentnek mondjanak mielőtt az lennél, hanem előbb légy azzá, hogy némi igazsággal annak nevezhessenek.
4.63 Isten parancsait naponként tettekkel teljesítsd.
4.64 Szeresd a tisztaságot (Jud 15, 11).
4.65 Senkit se gyűlölj.
4.66 Ne legyen benned féltékenység.
4.67 Ne légy irigy.
4.68 Ne találd kedved a civódásban.
4.69 Kerüld a felfuvalkodást.
4.70 Tiszteld az idősebbeket.
4.71 Szeresd a fiatalabbakat.
4.72 Ellenségedért Krisztus szeretetében imádkozzál.
4.73 Haragosoddal még napszállta előtt békülj ki.
4.74 Isten irgalma felől soha kétségbe ne essél.
4.75 Íme ezek, a lelki élet mesterségeinek eszközei!
4.76 Ha ezeket éjjel nappal szüntelenül használtuk, és az ítélet napján róluk számot adunk, akkor az Úr majd megadja nekünk a jutalmat, melyet maga ígért:
4.77 "Szem nem látta, fül nem hallotta, amit az Úr azoknak készített, akik őt szeretik" (1 Kor 2, 9).
4.78 Az a műhely pedig, ahol mindezt szorgosan gyakorolhatjuk, a monostor zártsága és az állhatatos megmaradás a közösségben.
5. Az engedelmesség
5.1 Az alázatosság legkiválóbb foka a késedelem nélküli emgedelmesség. 5.2 Ez illik azokhoz, akik Krisztusnál semmit kedvesebbnek nem tartanak. 5.3 Mihelyt tehát az elöljáró valamit parancsol, azon szent szolgálat miatt, melyet fogadtak, valamint a pokoltól való félelem és az örök élet dicsősége miatt, 5.4 mintha csak isteni parancs volna, késlekedést ne ismerjenek a cselekvésben. 5.5 Ezekről mondja az Úr: "Mihelyt füle hallotta, engedelmeskedett nekem" (Zsolt 17, 45). 5.6 És ugyancsak ő mondja a tanítóknak: "Aki titeket hallgat, engem hallgat" (Lk 10, 16). 5.7 Az ilyenek tehát rögtön otthagyják a maguk dolgait, lemondanak saját akaratukról, 5.8 azonnal letesznek mindent kezükből, s amin dolgoztak, azt befejezetlenül hagyják, s a parancsadó szavát gyorslábú engedelmességben tetteikkel követik. 5.9 Így a két dolog: a mester kimondott parancsa és a tanítvány véghezvitt tette mintegy egyszerre, ugyanabban a pillanatban az istenfélelem sietségével gyorsan történik meg. 5.10 Akiket az örök élet elnyerésére sarkall a szeretet, 5.11 a szoros utat választják, melyről az Úr azt mondja: "Szoros az út, mely az életre vezet" (Mt 7, 14), 5.12 Mivel nem a saját fejük szerint élnek és nem vágyaiknak és gyönyöreinek engedelmeskednek, hanem másnak az ítélete és parancsa szerint járnak, monostorban élik le életüket, és azt kívánják, hogy apát legyen fölöttük. 5.13 Az ilyenek kétségkívül az Úrnak azt a kijelentését követik: "Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki engem küldött" (Jn 6, 38).
5.14 De maga ez az engedelmesség csak akkor lesz tetsző Isten előtt és kedves az embereknek, ha a parancsot nem ingatagon, lassan, lagymatagon, vagy zúgolódva és nem ellentmondva teljesítjük. 5.15 Az elöljárónak adott engedelmességet ugyanis Istennek nyújtjuk. Hisz ő maga mondta: "Aki titeket hallgat, engem hallgat" (Lk 10, 16).
5.16 És hozzá még jó lélekkel kell a tanítványoknak engedelmeskedniük, mert "Isten a jókedvű adakozót szereti" (2 Kor 9, 7). 5.17 Mert ha rossz lélekkel engedelmeskedik a tanítvány és szájával, de ha csak szívében is zúgolódik, hiába teljesíti a parancsot, 5.18 mégsem lesz már tetsző az Isten előtt, aki a zúgolódót szíve szerint ítéli meg. 5.19 Az ilyen tettért semmi jutalom nem jár, sőt még a zúgolódó büntetést is von magára, hacsak elégtételadással meg nem javul.
6. A hallgatás
6.1 Tegyük meg, amit a próféta mond: "Szóltam, vigyázok utamra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel. Őrizet alá vettem számat. Elnémultam, megalázkodtam és hallgattam a jókról" (Zsolt 38, 2-3). 6.2 Ezzel megmutatja a próféta, hogy a hallgatás kedvéért néha még a jó beszédektől is tartózkodnunk kell, mennyivel inkább kell a bűnnek büntetése miatt a rossz szavakkal felhagynunk. 6.3 Tehát a hallgatás fontossága miatt a tökéletes tanítványok is ritkán kapjanak engedélyt még a jó, szent és épületes beszédre is, 6.4 mert írva van: "A sok beszédben nem kerülöd ki a bűnt" (Péld 10, 19). 6.5 És másutt: "Halál és élet van a nyelv kezébe" (Péld 18, 21). 6.6 Mert szólni és tanítani a mester dolga, a tanítványokhoz a hallgatás és az odafigyelés illik.
6.7 Ha tehát valami kérdeznivalójuk van, azt teljes alázattal és az alárendeltek tiszteletadásával kérjék. 6.8 Az illetlen tréfálkozást pedig és a haszontalan, nevetésre ingerlő szavakat mindenünnen örökre száműzzük, és nem engedjük meg, hogy a tanítvány ilyen beszédekre nyissa száját.
7. Az alázatosság
7.1 Testvérek, a Szentírás kiáltva mondja nekünk: "Mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza felmagasztaltatik" (Lk 14, 11; 18, 14; Mt 23, 12). 7.2 Ezekkel a szavakkal tehát megérteti velünk, hogy önmagunk felmagasztalása nem más, mint a kevélység egy faja; 7.3 ettől pedig a próféta saját kijelentése szerint óvakodik, amikor így
szól: "Uram, nem gőgös az én szívem, és nem nagyralátó a szemem; nagy dolgokat nem kerestem, sem az erőmet meghaladó csodákat". 7.4 Mert mi lenne, ha "felmagasztalnám lelkemet és alázatosan nem gondolkodnám? Mint akit az anyatejtől elválasztanak, úgy fizetsz vissza a lelkemnek" (Zsolt 130, 1-2).
7.5 Azért, testvérek, ha a legtökéletesebb alázatosság csúcsát el akarjuk érni, és gyorsan el akarunk jutni arra az égi felmagasztalásra, amelyre a jelen élet alázatossága révén emelkedhetünk, 7.6 akkor fölfelé törekvő cselekedeteinkkel olyan létrát kell felállítanunk, amilyen Jákobnak jelent meg álmában, s amelyen angyalokat látott fölemelkedni és alászállni. 7.7 Ezt a fölemelkedést és leszállást bizonyára csak arra érthetjük, hogy önmagunk felmagasztalásával leszállunk és az alázatossággal fölemelkedünk. 7.8 Ez a felállított létra pedig földi életünk, melyet, ha alázatos a szívünk, az Úr az égig emel. 7.9 A létra két oldalának pedig lelkünket és testünket mondhatjuk, s ezek közé az oldalak közé az isteni meghívás az alázatosságnak és a szerzeteséletnek különböző fokait illesztette, hogy rajtuk fölfelé haladjunk.
7.10 Az alázatosság első foka tehát az, ha az ember Isten félelmét mindenkor szem előtt tartja, róla soha meg nem feledkezik, 7.11 ha folyton gondol mindazokra, amiket Isten parancsol, szüntelen lelkében forgatja: egyrészt mint égeti a pokol bűneik miatt az Istent megvetőket, másrészt hogy örök élet vár az istenfélőkre. 7.12 Így az ember mindig őrizkedni fog a bűntől és a vétkektől, nevezetesen a gondolatok, a nyelv, a kéz, a láb, továbbá az önakarat bűneitől, de a test vágyaitól is. 7.13 Legyen arról meggyőződve, hogy Isten őt az égből mindig, minden időben szemmel tartja, tetteit Isten szeme mindenütt látja, és az angyalok minden órában jelentik neki.
7.14 Ezt azzal bizonyítja nekünk a próféta, hogy rámutat a gondolatainkban mindig jelen levő Istenre, aki "szíveket és veséket vizsgáló Isten" (Zsolt 7, 10). 7.15 És másutt: "Az Úr ismeri az emberek gondolatait" (Zsolt 93, 11). 7.16 Ugyancsak ő mondja: "Belelátsz gondolataimba távolról is" (Zsolt 138, 3). 7.17 És: "Mivel az ember gondolata is neked tesz vallomást" (Zsolt 50,
11). 7.18 Ezért, hogy szorgosan vigyázzon helytelen gondolataira, a jóra törekvő testvér mindig azt mondja szívében: "Akkor leszek ártatlan előtte, ha őrizkedem rosszaságomtól" (Zsolt 17, 24).
7.19 Saját akaratunk követése pedig azért tilos, mert az Írás azt mondja nekünk: "A magad akaratától fordulj el" (Sir 18, 38). 7.20 És az imádságban is arra kérjük Istent, hogy legyen meg az ő akarata mibennünk (Mt 6, 10). 7.21 Méltán tanultuk tehát, hogy nem szabad követnünk saját akaratunkat, midőn óvakodunk attól, amit az Írás mond: "Vannak utak, amelyek az emberek előtt helyesnek látszanak, de végül a pokol fenekére vezetnek" (Péld 16, 25). 7.22 Hasonlóképpen rettegjünk attól is, amit a hanyagokról mond: "Romlottakká és utálatossá váltak törekvéseikben" (Zsolt 13, 2).
7.23 A testi vágyak között is higgyük el, hogy mindig jelen van bennünk az Isten, amint a próféta az Úrnak mondja: "Előtted minden vágyódásom" (Zsolt 37, 10). 7.24 Őrizkednünk kell tehát minden rossz vágytól, mert a halál leselkedik a gyönyörök bejárata mellett. 7.25 Ezért parancsolja az Írás is: "Ne járj érzéki vágyaid után" (Sir 18, 30).
7.26 Ha tehát "az Úr szeme figyelemmel kíséri a jókat és a gonoszokat" (Péld 15, 3), 7.27 és "az Úr az égből mindig az emberek fiaira néz, hogy lássa, van-e értelmes és Istent kereső" (Zsolt 13, 2), 7.28 és ha a mellénk rendelt angyalok minden nap, éjjel-nappal jelentik tetteinket az Úrnak: 7.29 vigyázzunk minden órában, testvérek, hogy miként a zsoltárban a próféta mondja, Isten egykor bennünket is "gonoszra hajlóknak és haszontalanoknak ne lásson" (Zsolt 13,3). 7.30 És ha most megkímél is bennünket, mert jóságos és javulásunkat várja, de azt ne mondja nekünk a jövőben: "Ezeket cselekedted és én hallgattam" (Zsolt 49, 21).
7.31 Az alázatosság második foka, ha az ember nem szereti saját akaratát, és nem gyönyörködik kívánságainak kielégítésében, 7.32 hanem tettekkel követi az Úrnak azt a szavát: "Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki engem küldött" (Jn 6, 38). 7.33 Hasonlóképpen mondja egy szent könyv is: Az önakarat bűnhődéssel jár, a megkötöttség koronát szerez.
7.34 Az alázatosságnak harmadik foka abban áll, hogy az ember Isten iránti szeretetből, teljes engedelmességgel aláveti magát elöljárójának, és követi az Urat, akiről azt mondja az Apostol: "Engedelmes lett a halálig" (Fil 2, 8).
7.35 Az alázatosság negyedik foka, ha valaki úgy engedelmeskedik, hogy a nehézségek és kellemetlenségek között is, sőt az elszenvedett méltánytalanságok ellenére is, csendesen, jó lélekkel megőrzi törelmét, 7.36 a kitartásban nem fárad, meg nem hátrál, az Írás szava szerint: "Aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül" (Mt 10, 22). 7.37 És másutt: "Szíved legyen erős, és tarts ki az Úrban!" (Zsolt 26, 14). 7.38 És hogy megmutassa, mint kell a hívőknek Istenért még az ellenére valókat és elviselnie, a béketűrők nevében ezt mondja: "Miattad gyilkolnak minket naphosszat, leölésre szánt juhoknak tekintenek bennünket" (Zsolt 43, 22). 7.39 És az isteni jutalom biztos reményében örvendve folytatják: "De mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret bennünket" (Róm 8, 37). 7.40 És ugyancsak az Írás mondja más helyen: "Próbára tettél bennünket, Isten, tűzzel vizsgáltál meg minket, ahogy tűzzel vizsgálják az ezüstöt; vadásztőrbe vezettél bennünket, és nehézségeket tettél hátunkra" (Zsolt 65, 10-11). 7.41 És, hogy megmutassa, hogy elöljáró alatt kell lennünk, így folytatja: "Embereket tettél fejünk fölé" (Zsolt 65, 12). 7.42 De az Úr parancsát az ellenünkre levő dolgok és méltánytalanságok között azok teljesítik türelemmel, aki, ha megütik egyik arcukat, odanyújtják a másikat is; ha elveszik ingüket, odaadják köpenyüket is; ezer lépésre kényszerítik őket, elmennek kétannyira is (Mt 5, 34-41); 7.43 akik Pál apostollal eltűrik a hamis testvéreket, és áldják azokat, akik őket szidalmazzák (2 Kor 11, 26; 1 Kor 4, 12).
7.44 Az alázatosság ötödik foka, ha a szerzetes a szívében fölmerülő minden rossz gondolatát és titkon elkövetett rossz cselekedeteit nyíltan feltárja apátjának. 7.45 Erre buzdít bennünket az Írás: "Tárd föl utadat az Úr előtt, és bízzál benne" (Zsolt 36, 5). 7.46 És máshol ezt mondja: "Tegyetek vallomást az Úrnak, mert jó, mert irgalma örökkévaló" (Zsolt 117, 1., 105, 1), 7.47 és a próféta is: "Vékemet megvallottam neked, és igazságtalanságaimat nem titkoltam el. 7.48 Így szóltam: Megvallom magam ellen igazságtalanságomat az Úrnak, és te megbocsátottad szívem gonoszságát" (Zsolt 31, 5).
7.49 Az alázatosság hatodik foka, ha a szerzetes minden csekélységgel és silánysággal megelégedett, és mindarra nézve, amit reá bíznak, mintegy rossz és méltatlan munkásnak ítéli magát. 7.50 És azt mondja magában a prófétával: "Semmivé lettem és mint ki mit sem tud; olyanná lettem előtted, mint az igavonó barom. És mégis veled vagyok" (Zsolt 72, 22-23).
7.51 Az alázatosság hetedik foka, ha magát nemcsak szájával vallja mindenkinél alábbvalónak és értéktelenebbnek, hanem szíve legmélyén is hiszi azt. 7.52 Megalázza magát és a prófétával együtt mondja: "Én pedig féreg vagyok és nem ember; emberek gyalázata és a nép megvetettje" (Zsolt 21, 7). 7.53 "Felmagasztaltam magam, de megaláztattam és megszégyenültem" (Zsolt 86, 16). 7.54 és másutt: "Jó nekem, hogy megaláztál engem. hogy megtanuljam parancsaidat" (Zsolt 118, 71, 73).
7.55 Az alázatosság nyolcadik foka, ha semmi egyebet sem tesz a szerzetes, csak azt, amire a monostor közös szabálya és az elődök példája serkenti.
7.56 Az alázatosság kilencedik foka, ha a szerzetes nyelvét visszatartja a beszédtől, és a hallgatást megtartva nem beszél, míg nem kérdezik, 7.57 hiszen az Írás bizonyítja: "A sok beszédben nem kerülöd el a bűnt" (Péld 10, 7), 7.58 és: "a fecsegő ember nem talál irányra a földön" (Zsolt 139, 12).
7.59 Az alázatosság tizedik foka, ha nem hajlandó és kész a nevetésre könnyen, hiszen írva van: "A bolond fölemeli hangját a nevetésben" (Sir 21, 23).
7.60 Az alázatosság tizenegyedik foka, ha a szerzetes beszéd közben szelíden és nevetés nélkül, alázatosan és komolyan keveset és okosat szól, és nem lármás a hangja, 7.61 amint az egyik írás tartja: Kevés szavából ismerhető föl a bölcs.
7.62 Az alázatosság tizenkettedik foka abban áll, ha a szerzetes nemcsak szívében alázatos, hanem testtartása is kifejezi alázatosságát mindenki előtt, aki csak látja. 7.63 Vagyis: az istenszolgálatban, az imateremben, a monostorban, a kertben, az úton, a mezőn, szóval: bárhol ül, jár vagy áll, mindig lehajtott fővel a földre szegezze szemét. 7.64 Bűneiért mindenkor tartsa magát vádlottnak és vélje azt, mintha máris jelen lenne azon a rettenetes ítéleten; 7.65 szüntelenül ismételje szívében, amit az evangéliumi vámos földre sütött szemmel mondott: "Uram, nem vagyok méltó, én bűnös, hogy szememet az égre emeljem" (Lk 18, 13). 7.66 És mondja együtt a prófétával: "Egészen meggörnyedtem és megaláztattam" (Zsolt 37, 9).
7.67 Ha tehát az alázatosságnak ezeken a fokain fölemelkedett a szerzetes, akkor azonnal eljut az Istennek arra a szeretetére, amely mivel tökéletes, kizárja a félelmet. 7.68 Ezzel a szeretettel mindazt, amit eddig nem egészen félelem nélkül tartott meg, most minden fáradság nélkül, szinte természetesen és szokásból kezdi teljesíteni; 7.69 már nem a pokol félelméből, hanem Krisztus szeretetéből, csupa jószokásból és az erényben való gyönyörködésből. 7.70 Mindezt az Úr kegyesen meg fogja mutatni szent Lelke által hibáktól és vétkektől megtisztult munkásában.